Sosem hittem volna, hogy valamikor tényleg eljutunk oda, hogy én fogok a katedrán állni. És már nem is először! Az egy dolog volt, hogy otthon, a nálam fiatalabbaknak segítettem, amiben tudtam, de nehézségük akadt. Most valódi, 17 éves, iskolapadban ülő diákokkal állok szemben, akiknek nem nehézségeik vannak. Nekik az új dolog, amit elmondok. Sokszor minden szavamat leírnák. Még mindig felfoghatatlan. Főleg az, hogy meg is tanulják, senki nem fogja nekik mindezeket még egyszer elmondani. Felemelő érzés, de még mindig ijesztő valahol mélyen.
Délután kicsit abba is beleláthattam, hogy milyen is egy emelt szinten érettségiztető tanár feladata. Tudtam, hogy nehéz, de hogy ennyire! A millió alkalom, ahányszor újra átnéznek egy dolgozatot, a rengeteg kis pont, ami rajtuk múlik, a rengeteg lehetőség, amire gondolniuk kell, a rengeteg egyeztetés egymással. Mindenhol felelősség gyermekek tudása és jövője felett. Hiszen a töri kötelező mindenkinek. Meghajlok előttük és a hatalmas kitartásuk előtt.
Amúgy tavasz van. :) Olyan szép napsütéses idők vannak, öröm kinn lenni a szabadban. Csak az a kár, hogy otthon hagytam a csini új rucimat és nem tudom felvenni. Pedig ilyen időben tökéletes lenne.
Megnéztem azt is, hogy miket is írtam a korábbi személyes blogomra, és magyarázatot kaptam, hogy miért is nyitottam újat. Rengeteg negatív hangvételű dolgot vezettem ott, amiket most nincs szándékomban megtenni. Így marad az új, friss oldal, az új, friss bejegyzésekkel és szárnyalásokkal. Ez a blognézegetés - tegyük hozzá - oda vezetett, hogy az írásaimat olvasgattam fél délután, pedig lett volna más dolgom is. Van, amibe bele sem néztem, de sok az olyan is, amit büszkén vállalok. Ma lehet, hogy egy-két dolgot máshogy alkotnék meg, de nem változtatnék az alapkoncepciókon. Legyen a mai végszó a következő: Szerettem és a mai napig szeretem is őket. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése